"Soha nem akartam az lenni, aki vagyok" - Európa Kiadó
Frei Tamásról is volt egy véleményem már jó ideje, a Metro-ból Metropolá váló újságról is, de azt nem gondoltam, hogyha ezek ketten összekerülnek, akkor micsoda kapitális baromság születik majd belőle. A mandiner cikkajánlója irányított át a metropol oldalára, mert az internet befolyását firtatta a születendő gyerek névadásával kapcsolatban. Számomra ez most időszerű téma, hónapokon át gyúrtuk, hogy mi legyen a gyerek neve. Mégis, ez a cikk egyszerűen siralmas.
Vannak pillanatok, mikor úgy érzem, hogy a blogom eredetileg kitalált kategóriái kevesek. Ennek a cikknek legszívesebben a vicc, netán a magyar ugar kategóriát kéne viselnie, az, hogy végül közélet lett belőle egyrészt kényszer, másfelől szomorú. Mert mi is történt voltaképpen? A nagynéni nem ért egyet politikailag az unokaöccsével és a jó fiú családi érzéseire apellálva megfedi. Megannyian átéltünk már hasonlót, a vasárnapi ebédnél a második rántott hús előtt egy túlbuzgó rokon villával hadonászva elmondja, hogy bezzeg a nagyapád ha ezt tudná…
Tegnap este lefekvés előtt nézelődtem a neten, és már nem tudom milyen fórumon találtam egy linket, Böjte Csaba gondolatai az államcsődről. Hát mit mondjak olvastam már sok baromságot életemben, olyat is, amit székely virtusra fogtak, de ez azért magasan viszi a pálmát.
“A beszélgetés újból és újból ugyanabba a témába torkolt: “Kevés a pénz! Meg egyáltalán mit gondol a kormány, ennyi fizetésből meg lehet élni?” Én próbáltam jópofa lenni és viccel elütni az élét a durva beszédnek. A székely ember régebb is kikacagta a feléje tornyosuló gondokat, és jókedvű, vidám szemmel nézve, legtöbbször kiderült, hogy nem is annyira megoldhatatlanul félelmetes az a fojtogató gond, mely elnyeléssel fenyeget.”
Billentyűzetet ragadtam, hogy kvázi-levelet írjak Csabának.
Megyek az utcán, zebra: 1könyv verazélet. Várok a villamosra, kuka: 1 könyv verazélet. Röpke két hét után már kezd érdekelni, hogy mi lehet az, amiért több hektó fehér festéket kentek fel a kutyaszar, cigicsikkek és kiszáradt hányásfoltok közé Budapest utcáin. Aztán jön egy kritika a Narancsban és a könyvet megkapom névnapomra.
Így elolvasva, csak annyit mondhatok: verazélet.
Ha az embernek gyereke születik, akkor úgy tűnik, hogy elfolyik az ideje. Tegnap este például nem is volt esélyem, hogy kimenjek az Operához, pedig nagyon ott lett volna a helyem, így csak a nagyobb híroldalak percről percre rovatára tudtam támaszkodni, hol telefonról, hol a gép elé ülve egy kicsit. Végre úgy tűnik, hogy tényleg sikerült együtt mozdulnia a politikának és a civil szférának. És ez jó.