A politikai minimumról I.

Az elengedett középosztály.

Egy ideje már csak nagyon kirívó esetekben írok politikáról, mert úgy éreztem itt a választás előtt amúgy is minden tele lesz vele. Hát tévedtem. Nincs negyed év hátra és a Jobbikon kívül csak a Fidesz plakátol, de ők se igazán, inkább a kormány nyomja a rezsicsökkentést.

Eredetileg, még a nyár végén, azt terveztem végignézem a pártokat, leírom az én álláspontomat és végigkövetem a sárdobálós csatát. Várakozik is a vázlatok közt vagy 8-10 blogkezdemény a témáról, már hiába. A 2014-es parlamenti választás mostmár említésre sem méltó,  lefutott játszma. Egy kétrészes cikksorozatban viszont leírom a saját véleményemet.

Lecsúszott társadalom

A jelenlegi politikai helyzet rákfenéje, hogy mindenki tudja: az ország problémáit a középosztály támogatásával lehet megoldani. A középosztály az, aki munkát tud(na) teremteni, aki hajlandó vállalkozni. Márpedig sokan vagyunk és kevesen dolgozunk, sőt ebből a kevésből is kevesen adunk a közösbe. Ördögi kör, ha nem kezdődik el valami központi protekcionizmus, akkor a spirálon egyre lejjebb csúszunk.

Márpedig a középosztály lassan nincs is. Nagyon vékony volt ez a réteg mindig is, de most durván szétcsúszni látszik, kevesen, mint a családom egy része, tartotta meg a helyét, de az ő jövőjük is ködös, nem tudhatják, hogy meddig marad így. Néhányan jól jártak persze, és inkább emelkedtek, de a legtöbben úgy vannak, mint mi. Dolgozunk (szürkén és fehéren, kinek hogy dobja a gép, de a legtöbben inkább szürkén) és hiába feszülünk bele csak csúszunk egyre lejjebb. Nem akarnám nagyon untatni a nagyérdeműt, ne vegyétek sírásnak, az alábbi sorok rideg tények.

Én lennék a családfenntartó, a feleségem otthon van a gyerekünkkel és várja éppen a következőt. A havi bevételünk valamivel több, mint 200 ezer forint. Borzasztó mázlisták vagyunk, mert van autónk, van lakásunk mindkettő hitel mentes, ezeket a családtól kaptuk. Az autót eltartani már nem tudnánk, ha a szüleink nem segítenének folyton. Ha csak magunk lennénk már el kellett volna adni. Pár éve, mikor mindketten dolgoztunk, jól éltünk. Tudtunk volna takarékoskodni, de mi elköltöttük a pénzt, utaztunk, szórakoztunk, jól éltünk, őszintén fel se merült bennünk, hogy baj lehet. Hogy hiba volt-e nem tudnám megmondani, ha akkor nem élvezzük ki azokat a lehetőségeket most még az se lenne. Azt már nem lehet elvenni tőlünk, a tapasztalatok, az élmények a mieink: örökre. Ha innen nézem jó befektetés volt. Az elmúlt egy évben gyorsult be a lavina igazán, de már tavaly is érezhető volt, hogy egyre kevésbé lehet nyújtózni. Lemondtunk a moziról, a színházról, a havidíjas MMORPG-ről. Ez volt az első kör. A második körben már ott vagyunk, hogy a normális ételről is kezdünk lemondani. Sokat főzünk, mert úgy olcsóbb egyszerű ételeket, sok krumpli, kevés hús. Felvágottnak párizsi, olcsó szalámi, sajtnak tömb trappista. Én kevés tejet iszom, mert laktózérzékeny vagyok és a laktózmentes tej dupla, majdnem két és félszeres árban van, mint a szimpla. Tejből van még egy “kihágásunk”, Cili reggel-este ha tehetjük Cserpes féle teljes tejet kap. Legalább ő egyen normálisan.

Dolgozunk, segít a családunk, segíteni fognak, amíg tudnak, nem tartjuk a markunkat. Igyekszem munka után maszekolni, ez hol megy, hol nem. Őszintén: nem szeretem. A munkámat imádom, izgalmas, de elég a nyolc óra. Én azért dolgozom, mert kell ahhoz, hogy úgy éljem az életem, azt tehessek amit szeretnék, ahogy akarom. A munka önmagában nem boldogít. Sajnos nem is fizet annyit, hogy ezt a minimális elvárásomat hozza.

Ez már csak maximum alsó-középosztály. Ha.

Elengedett emberek

Megbeszéletlen ügyek

Én 10 éves voltam a rendszerváltás idején és innen datálódik a politikai érdeklődésem. A szüleim SZDSZ aktivisták voltak, suli után besegítettem nekik, a táskámból kiszedtem a tankönyveket, a helyükre bepakoltam a nappali padlóján tornyosuló kupacokból egyet és elindultam a lakótelepen a biciklimmel, hogy bedobáljam az emberekhez a szórólapokat. Ez buli volt, a választások elő napján megdöbbenve értesültem Anyutól, hogy az SZDSZ-en kívül van más is versenyben és valószínűleg azok nyernek. Ezután elmagyarázta a parlamenti demokrácia működését. Elnézve a jelenlegi társadalmat ez a legtöbbünknél kimaradt. Most 24 évvel később ennek a tisztázó beszélgetésnek a hiányát szívjuk közösen.

A generációs mézesmadzag

Amikor kisfiú voltam Anyu mindig azt mondta, mikor felnősz autók már nem is lesznek, mindenki helikopteren jár majd. Aztán kicsit késöbb azt mondták, hogy nekik már el van cseszve ez az ország, a güri jut csak, de legalább nekem már a Kánaán lesz. Mire odajutottam, úgy éreztem, hogy sajnos azt a politika (és a társadalom kéz a kézben) elbaszták, hogy nekem meg a generációmnak a Kánaán jusson, de mi még megadhatjuk ezt a gyerekeinknek. Megéri. Ez a generációs mézesmadzag mindig megvolt, de most eljutott oda, hogy néha azon töprengek megtehetem-e a gyerekeimmel, hogy belekerüljenek ők is ebbe a körforgásba, főleg hogy most úgy látom már nekik se lesz jobb. Megtehetem-e ezt, vagy meg kéne adni nekik az esélyt, hogy máshol, valódi jövő reményében nőjenek fel.

Elmúlthányév?

Én nem gondolom, hogy a jelenlegi helyzet egyedül a Fidesz bűne. Az elmúlt négy év egy válasz arra, ahová ez az ország a rendszerváltás óta kormányozta magát. Gyerekként viselkedtünk, mi, választók kollektíven és még most sem hagyjuk abba. Abban vagyunk ludasak, hogy a “mieinknek” mindkét oldalon elnézünk mindent. Mert nem tudunk lépni egyet oldalra és elgondolkodni azon, hogy megérdemli-e ez a politika, ez a politikusi kör, hogy megtiszteljük őket a bizalmunkkal, szavazatunkkal.

Szeretem azt hinni magamról, hogy én egyike vagyok a kivételeknek, akik ezt meg tudták tenni.

Én nem akartam soha túl sokat, csak egyszerű békés életet. Családot, gyerekeket akiknek elmondhatom, hogy én miként látom a világot és segíthetem őket, ahogy engem segítenek a szüleim. Szeretnék utazni, megismerni a világot, színházba és moziba járni. Normális munkát. Szerintem ez nem túlzó kívánság. Egyébként szerencsés vagyok; a családom, feleségem, gyerek, mondhatni a legfontosabbak: megvannak. Sajnos az anyagi biztonság nincs meg. Pedig az veszélyes lehet a többire is, és én szeretném azt látni, hogy nem kell egész életünkben vergődni, forintról forintra számolni ki a napokat.

Azok az emberek, akik úgy jártak, mint én nem verhetőek át egy rezsicsökkentéssel. Én hiába nézem a számlákat, többet kell befizetnem, mint tavaly. Lehet, hogy kevesebbet, mintha nem lett volna rezsicsökkentés, nem tudom, de így is kevesebb marad a zsebemben és egyre vacakabbul élünk. A reményét se látom, hogy ez a zuhanó életszínvonal javulni fog, mert nem látok senkit, aki erről beszélne, ez ellen kívánna tenni. A Fidesznek egy rezsicsökkentésre futotta, egyébként a saját pénzünkből, mert lehet, hogy csökkentett pár ezret, de mennyivel többet vesz el adóban!? A Fideszen kívül mostanra viszont senkinek sincs ötlete sem, hogy mit kezdene. Vagy ha van is: jól titkolja.

A blog folytatódik! A második részt holnap délben olvashatod, erre a hivatkozásra kattintva.

Címkék: , ,

— 2001 óta írom ezt a blogot. Alkalmazott grafikusként, programozóként dolgozom és munkaidőn kívül a kislányommal és a feleségemmel töltöm az időmet. Megtaláltok a Twitteren (@oriandras) és a Facebookon is.

[…] mit kínál a magyar politikai paletta. Január közepén két részes blogban írtam a középosztály lemorzsolódásáról és politika […]

2014-12-19 20:48:40