twenty-nine

Jah, két napja volt, hogy betöltöttem a 29-et. Az emberek jó része jött azzal, hogy te jó isten milyen ör… izé, hogy eltelet az idő! Hisz mindjárt 30 vagy! Na és? Engem sose tudot meghatni, hogy eltelt egy év. Azt nem tagadom, hogy változom az idők folyásával, közel sem ugyanaz vagyok, aki tíz vagy akár […]

20090514-twentynine.jpg

Jah, két napja volt, hogy betöltöttem a 29-et. Az emberek jó része jött azzal, hogy te jó isten milyen ör… izé, hogy eltelet az idő! Hisz mindjárt 30 vagy! Na és?

Engem sose tudot meghatni, hogy eltelt egy év. Azt nem tagadom, hogy változom az idők folyásával, közel sem ugyanaz vagyok, aki tíz vagy akár két éve, de még csak az sem, aki szeptemberben voltam. Engem nem zavar az idő múlása, sőt lassítani se igen szeretem, engem érdekel, hogy mi jön még. Vannak dolgok amiket magam mögött hagyok, olykor részben olykor teljesen, de nem vagyok hajlandó sajnálkozni rajta. Ha mindig azon töprengesz, hogy mi lehetett volna, vagy épp mi lehetne, akkor elbaszott egy szar életed lesz, mert ahelyett hogy megélnéd az egyszeri és visszahozhatatlan jelent a múltad csócsálod. Ahhoz meg tényleg kevés az időnk.

A nagymamám volt olyan, aki ősszel meghalt, hogy sose bírta élvezni az életet. Mindig kötelességszerűen másra vágyott, úgy érezte egy önfeladás az egész élete. Apuban is megvan ez a vonás, bár benne nem oylan kifejlődött, mint az Anyukájában volt, ő nem önfelad csak az esetek jó részében visszamenőleg bír csak örülni annak ami van/volt.

Én azt már rég eldöntöttem, hogy ezeknek a géneknek nem engedek. Mert a jó adag szentimentalizmus bennem is megvan. Úgy el tudok lágyulni, hogy remek érzelmes regényeket bírnék kihozni belőle. Vagy egyszerűen hideg-élesen beugrik, hogy miként basztam el ezt vagy azt. Ilenkor szoktam felugrani és valamit káromkodni magamnak. De helyből kiűzöm a fejemből, erőnek erejével mert nem vagyok hajlandó erre pazarolni az időmet. Minden múlton rágódó perc a mát rövidíti meg.

29 vagyok és pont annyinak érzem magamat. Tudom, hogy nem csinálok mindent jól, tudom, hogy mik a hibáim, de amíg valamiben nem vagyok biztos, hogy megéri-e változtatni rajta nem fogom megtenni, mert most így éppen jól érzem magamat. Az életem nem könnyű, mindig jönnek buktatók meg kátyúk, de anélkül meg elég unalmas lenne. Ha minden jól és olajozottan haladna az annyira nem lenne érdekes, mint így.

Persze mindezzel rendszeresen megbotránkoztatom vagy elszomorítom a környezetemet, akik ezt persze fejemhez vágják, úgy érzik minden jogalapjuk megvan az ítélkezésre pedig elég lenne csak kicsit magukba fordulni, ha hibát akarnak keresni mindenképpen. Dehát a más hibáit könnyebb ugye, és ez olyan emberi tulajdonság, amin nem fogunk változtatni, így nem is akarok tenni ellene. Itélkezzenek ha nekik attól boldogabb az életük. A szó elszáll…

Sose gondoltam magamat tökéletesnek, a hibáimat asszem elég tisztán látom, de nem zavarnak igazán, erről már fentebb írtam. Pont mert azt gondolom, hogy engem is hagyjanak békén inkább kimaradok a mások életébe beleszólástól. Nem mondom, hogy nem szeretek pletykálni, bár inkább hallgatni szeretem, de csak azokról akiket szeretek. Akik igazán közel állnak hozzám. Pár barát, akik valóban méltóak erre a névre, a szüleim, az a pár rokonom akiket igazán szeretek, mert nehéz eldönteni, hogy most rokonok vagy barátok. Persze ami a legnehezebb, főleg az elmúlt pár évben a szülőkkel az új alapok lefektetése. Vannak dolgok amiket évtizedek után kell felszámolni, van amit újra kell teremteni, van amit újonnan kell építeni. Ez fájdalmas sokszor és én nagyon sajnálom az ilyen esetket, mikor saját magamat is megtépve bántom meg őket, olyankor az nagyon fáj… dehát már nem élünk együtt és én nem tudok a mindennapi életükbe belelátni, beleszólni meg nem akarok. Ők nagyon mások, nagyon máshogy élnek, mint bárki más, és én ezt nem tudom jól kezelni. Megkérnek néha, hogy hallgassam meg őket, mondjam meg én mit tennék, dehát keserves tapasztalatok hosszú sora tanított meg arra, hogy ők csak egymástól fogadnak el tanácsot, mégha mindjárt egymás ellenében is. Minek mondjak akkor bármit is, ha úgysincs foganatja. Meghallgatom őket, elborongok, hogy mennyire nem szúrja ki a szemüket, ami nyilvánvaló, majd igyekszem nem beleszólni. Sajnos a múlt évben ezt feladni kényszerültem, egy olyan eset volt amikor azt gondoltam a szakadék olyan közel van, hogy nem tehetem meg, hogy nézem ahogy belerohannak. Megpróbáltam olyan finoman intézni a közbeavatkozást ahogy csak lehetett, dehát bunkósbottal ablaktáblát próbáltál már helyre rakni? Főleg ha kevés az időd rá? Persze én lettem a hülye, dehát készültem rá, kevés esélyem volt, hogy én ebből jól jöjjek ki. Mégis azt gondolom ez rendített meg egyedül annyira, hogy érdemesnek találjam a visszanézésre, töprengésre. Fájt, na, hogy baszná meg a kurva élet. Nem lett könnyű, pluszban az egészet olyan módon oldották meg amit én pont elkerülni akartam, dehát ha két ilyen meglepő embernek próbálsz belematatni a dolgaiba, akkor készülj rá, hogy semmi nem úgy lesz, mint ahogy várod. Ezt már a válásukkor megtanultam… Leginkább az volt a szar, hogy hiába mondasz bármit ha nem figyelnek oda rád, és csak azt hallják ki belőle ami nekik belefér az elképzelésükbe. Ez nagyon bosszantó tud lenni.

Hát igen asszem ez az egyetlen amit bánt az elmúlt időszakban, dehát ez még mindig nagyon jó arány. 29-nek lenni nem szar dolog… Milyen lehet a 30?

Címke: , , ,

— 2001 óta írom ezt a blogot. Alkalmazott grafikusként, programozóként dolgozom és munkaidőn kívül a kislányommal és a feleségemmel töltöm az időmet. Megtaláltok a Twitteren (@oriandras) és a Facebookon is.

[…] vagy a harmincöttől, de egy világ választja el a harmincnégytől és a harmincegytől, a huszonról ne is beszéljünk, egy másik […]

2017-05-13 07:15:07