Balatoni vonatút

Vannak pillanatok az ember életében, amikor a szórakozás és a munka összeér. Blogot már 12 éve írok, sokat segített abban, hogy a jelenlegi munkámat, amit nevezhetek hivatásnak nyugodtan, megszerezhettem és végezhetem. Szeretek blogot írni, apai ágról vagyok grafomán, kiélhetem magam nyugodtan minden témában, ami érdekel.

A Vasútmodell Centrumnál általában a webáruház és a céges blog oldal körüli szervező munkákat végzem, amik kevésbé izgalmasak, mint leülni, összetúrni egy csomó forrást és abból egy remek kis pamfletet írni, de ennek is van szépsége. Az elmúlt héten viszont a céges blog, amit 95%-ban a kollégám és a felesége ír, az ölembe hullott. Én oda eddig csak híreket, információkat publikáltam, nem véletlenül, hisz a múlt év tavasza előtt boldog tudatlanságban éltem életemet, ami a vasútmodellezés és terepasztal építés témakörét illeti.

Most meg erről kellett blogot írnom. Hosszú vajúdás után rájöttem, hogy sosem fogok úgy írni, mint a kollégámék, ezért nem is erőltettem az ügyet, nekiültem a témának, amit választottam és lepötyögtem, hogy én mit gondolok róla. Alagutak bemutatása volt a téma. Miután háromszor átnéztem és kb. a felét meghúztam, mert túl vitriolosnak éreztem kiengedtem a világhálóra.

Nos, én mindenre fel voltam készülve a súlyos trollkodástól, a főnöki lebaszáson át bármire, szóval én lepődtem meg a legjobban, mikor kedves-bátorító, pontosító kommentek és teljesen pozitív visszajelzések jöttek.

Nos, most péntek van és Balatonra tartok a feleségem és a kislányom után, akik ebben a hőségben lementek pancsolni még a hét elején a barátainkhoz. Mikor meséltem az irodában, hogy ma vonatozni fogok, az volt a kérés, hogy írjak róla.

Legyen. (A végére érve még nem tudom ez miként fog belemenni a céges blogba, alaposan átírom asszem, ez az eredeti meg jöhet ide.)

Sínek hosszan moccan a MÁV

Amikor beültem ebbe a kupéba, ahol már négyen ültek, akkor az ablak melletti asztalos helyet választottam, amin az utastársak láthatóan meglepődtek, de csak 5 perc után jöttem rá, hogy miért: baromi meleg van, ahogy áttűz az ablakon a nap. Viszont itt a a laptop, a telefon néma kötelességtudással sugározza neki az internetet és alig negyed óra után már a háromnegyed vizem is elfogyott.

Az egész vonatozás jó bulinak tűnt, nosztalgiának. Ugyanis én Pécsen éltem amikor elkezdtem udvarolni a feleségemnek, aki már akkor is fővárosi volt. Négy éven át tartott a táv-kapcsolat és örök életemre hálás lehetek a MÁVnak, hogy sikerült fenntartani. Hetente kétszer tettem meg vagy én vagy Ő a Budapest-Pécs távot. Már mindenkit ismertem, mindenki ismert engem, a jegyeladóktól a kalauzokig. Tudtam hányas székre kell kérni a helyjegyet az IC-n, tudtam, hogy kötelessége a jegyárusnak azt mondani, hogy nem tudja odaadni, mert dobja a gép az ülést, de ha szépen mosolyogsz azért oda kapod.

A kalauzokkal beszélgetős viszonyban voltam, az IC nem utazást vagy macerát jelentett, hanem rutint. Hazaértem, ahogy feldobtam a táskám a csomagtartóba és vagy aludtam ha a hajnali járattal mentem, vagy olvastam-blogoltam. Néha ismerősökkel utaztam, olyankor végig pofáztuk az utat.

Aztán én is Budapestre költöztem és évszámra nem ülök már vonaton.

A jegy

Kicsit képlékeny volt, hogy utazom-e ma. Aztán az már fix volt, hogy igen és aztán elkezdett képlékeny lenni a mikor. Végül megoldódott, hogy a 15:32-es vonattal megyek. A vonatot a neten néztem ki, anno is mindig az elvirát használtam, de ez az új MÁV-Start felület sokkal vacakabb. Az Elvira vér egyszerű volt, de állíthattál rajta olyan praktikus dolgokat, hogy a nap melyik szakában utazol. Most nem, viszont ömlesztve kapsz egy csomó egymásnak látszólag ellentmondó találatot.

Szóval meggyőződésem volt, hogy én egy IC-vel fogok utazni, gyorsan meg is vettem a jegyet. Illetve gondoltam, hogy gyors lesz. De egy olyan szörnyű, érthetetlen és nehezen kezelhető felület fogadott, hogy csak harmadik nekifutásra vettem meg a jegyet, kétszer feladtam közben. A nyomtatóból kikunkorodó papír első osztályra szólt, de pótjegyet nem tartalmazott. Az árán végkép nem tudtam kiigazodni: az eredeti árhoz képest érthetetlen összeg jött ki, pótjegy nélkül soknak tűnt, azzal meg kevésnek. Végül úgy döntöttem, hogy a jegypénztárnál fogom lerendezni az ügyet.

Kelenföldnél ahogy leszálltam a villamosról a pénztárak felé vettem az irányt. Mindenfelé lenge ruhás lányok és őket nagy táskákat cipelve követő fiúk siettek, a pénztáraktól a sor az utcára lógott ki. Volt még több, mint negyed órám, de vizet akartam szerezni, így úgy döntöttem, hogy majd veszekszem a kalauzzal.

A jó öreg fehér és sárga tájékoztató tábla tette be a kaput végleg. Azon volt egy gyorsvonat 15:32-re kiírva, arrafelé amerre megyek, de nem IC. Viszont a 36°C-ot mutató hőmérőre pillantva úgy döntöttem lesz, ami lesz én ezzel a vonattal elmegyek. A peronon a hangosbemondó figyelmes meghallgatása után tisztázódott le minden: ez egy gyors vonat egy darab IC kocsival. De pótjegy köteles. Nagyon reméltem, hogy azt már tartalmazza a jegyem, és nyugtattam magam, a MÁV analfabéta informatikusainak köszönhetően első osztályon utazom, biztos lesz helyem.

Tévedések vígjátéka

Nos, a peronon ért még egy megrázkódtatás, egy vörös hajú, olyan kezdő egyetemista forma lány odajött és illedelmesen csókolommal köszönve megérdeklődte, hogy erre a vonatra a pótjegy most hogy van. Sosem volt bajom a korommal, de az a csókolom fájt. Miután eligazítottam, amennyire tudtam nagyon udvariasan elköszönt. Legalább ennyi.

A hangosbemondó aztán elkezdett stresszelni, engem – meg azt az érzésre olyan hatvanezer másik utast, akik ott ácsorogtunk a peronon, hogy most már jön a vonat és három percünk lesz felszállni, de a vonat eleje Keszthelyre megy, a vonat hátulja Nagykanizsára közvetlen kocsikkal és a kerékpár szállító vagon jó tágas, no meg az IC kocsi 54-es számmal a legelső lesz. Miután csak azt nem tudtam meg, hogy bajszos-é a kalauz (nem az), szememet a Déli pályaudvar felé futó sínekre függesztettem. Amikor konstatáltam, hogy a forrón rezgő levegőn kívül csak a 20 perc késéssel érkező Katica gyorsvonat látszik, akkor kezdte éppen újra a fenti szöveget. Külön finom volt, hogy következetesen 15:32-őt mondott be, miközben minden állomási óra már 35-ön állt. Épp ötször ment végig ez radio-edition remix mikor végre megjött a vonat.

Van rajta első osztály, nem mondom, hogy nincs, de egy fél kocsi jelenti ezt a kategóriát. Helyet épp találtam és még a nyomtatott jeggyel sem volt baj, de nem kényelmes. Nyár van, az ablak a kupéban nem lehúzható, csak a folyosón. Viszont légkondi nincs.

Finis

(Az eddigiek a vonaton születtek még frissiben, innentől már visszaemlékezés jelleggel működik a blog.)

Az utastársaim, mint már fentebb írtam blazírt pofával figyelték, ahogy beülök az ablakhoz. Elővettem a laptopot és nekiláttam írni a fentieket, miközben fél füllel a beszélgetésüket hallgattam. Az az igazság, hogy a MÁV-nak nagyon rossz sajtója van az emberek közt. A legutóbbi bujtatott áremelés (minden gyorsvonat pótjegy köteles) végkép kivágta a biztosítékot. Egyébként tényleg pofátlanság, hogy egy első osztályú kocsiban, csak minden második kupéban van lehúzható ablak. Ám, ha már így van, akkor legyen légkondicionálás, de az sincs. Emellett a kocsik nem tisztábbak, mint régen. És ha már tisztaság! Már a városi buszoknál és a Combinóknál is értetlenkedve figyeltem a plüss üléshuzatot. Nem sírom vissza a műbőrt, félreértés ne essék, de ezek a hosszabb szálú huzatok olyan undorítóan koszolódnak, hogy még ha rendszeresen takarítanák is gusztustalan lenne, de rendszeres takarításról szó sincs, persze.

Viszont a vonat gyors volt. Amellett is gyors volt, hogy Lelléig 20 perc késést szedett össze, mert a szemből jövő, szintén késő vonatokat elengedte. Ami egy szintig persze érthető, de amikor már ennek a szerelvénynek is egyre nagyobb hátránya volt az utasközönség morgott. Alig több, mint két óra alatt értem le Balatonra, ahol a peronon már vártak rám és indultunk fürdeni. A vonatozás nem sokat változott az elmúlt években, talán kicsit gyorsabb és drágább lett. Jövőre újra próbálom.