fotó: Daily Telegraph

A számtech mindkét oldala.

Korosztályos számítástechnikai problémák.

Kevés olyan dolog van a világon, amire annyira egyértelműen igaz lenne, hogy azok tanítják, akik nem értenek hozzá, mint a számítástechnika. A gyerekszemle blogon olvastam a napokban egy nagyon jól induló, de elég befejezetlennek tűnő cikket a témáról (Hogyan kellene informatikát tanítani a mai gyerekeknek?), azóta motoszkál bennem a kérdés.

Lassan már tíz éve, hogy a nagyszüleimmel kirándultunk a nagypapám családja közelében, be is ugrottunk a rokonokhoz. Én kb. két évente egy kávézásnyi időre láttam őket, de ott is van egy srác, pár évvel fiatalabb nálam, a nagyamamám, hogy ne zavarogjunk – gondolom – mondta, hogy menjünk játszani. A srác akkortájt volt 17-18 én olyan 21-22 körül, szóval pontosítottak, hogy mi mindketten ilyen számítógépes bolondok vagyunk, menjünk fel az emeletre, ahol van gép.

Na ez az a hozzáállás, ami behatárolja a számítástechnikai oktatást.

Számítógép = Játék

Pedig a számítástechnika ma már nem játék, hanem a világot mozgásban tartó egyik legfontosabb fogaskerék. Sőt, a leginnovatívabb fogaskerék, nincs még egy olyan terület, ami annyira burjánzana, állandóan meg tudna újulni. A számítástechnika innovációja pedig magával húzza a többi tudományágat is. Pont ez a gyorsaság ami miatt a klasszikus oktatási keretek közt a téma taníthatatlan.

De hadd fejezzem be a nagymamás sztorit mielőtt tovább haladnék. Szóval felmentünk az emeletre, leültünk egymással szemben és kínos volt az egész. Szóval megkérdeztem a srácot, hogy ugyan mi érdekli a számtech háza táján. Erre jött az életélménnyé vált válasz:

– A számítástechnika mindkét ága érdekel.
– Kettő? – kérdeztem értetlenül
– A hardeware meg a software is.

Ja vagy úgy, mondtam én. Ezekután a srác bekapcsolta a monitort és Jackasst kellett néznem vele egy fél órán keresztül. Számítástechnika a gyakorlatban. :)

Akkor most térjünk vissza a cikkhez, meg a cikk nyomán támadt gondolataimhoz.

Sam Dutton, a Google Chrome fejlesztője szerint a gyerekek nagyon értelmes, jól informált fogyasztók, de nem feltétlenül tudják, hogyan is működik a technika. A számítógép emiatt egy titokzatos fekete doboznak tűnhet számukra – vagyis passzív módon közelítenek a technikához. És ez az a pont, ahol szükség van a tanárokra: a Google szakembere azt szeretné, ha az iskolák jóval proaktívabbak lennének, és számítógépes programozást is tanítanának a gyerekeknek.

A Science Museum pedagógiai vezetője, Karen Davies úgy látja, a gyerekek szeretik próbálgatni a határokat, szívesen kísérleteznek – míg a felnőttek jóval óvatosabbak. Emiatt gyakran tűnhet úgy, mintha a gyerekek többet tudnának a technikáról tanáraiknál. Davies szerint valóban sok mindent lehet tanulni a gyerekektől, de a tanuláshoz szükséges kereteket és a struktúrákat csak tanáraiktól sajátíthatják el.

A két bekezdés tipikusan leírja, hogy mi a két alapvető hozzáállás. A Google Chrome fejlesztője nem lehet egy begyöpösödött fószer, nap mint nap kell a legalapvetőbb számítógép használati problémák megoldásával és megelőzésével szembesülnie, egy ilyen pozícióban levő ember tudhatja a legjobban, mindenféle felméréseknél jobban, hogy miként használják a gépet az emberek. Azt is pontosan tudja, hogy a jövőben ezek a szokások drámai gyorsasággal képesek változni. (Nem megyek tovább, de a zsugorodó méretű lejátszók korában már elképzelhetetlen, hogy egy gomb egy funkciót szolgáljon. Régen volt egy walkmanen indítás, tekerés, megállítás, kiadás gomb, minimum három, de inkább 5, meg egy rakat váltókapcsoló. Ma mi van? Egy gomb, amit tekersz, hosszan nyomsz, gyorsan nyomsz, duplán nyomsz, satöbbi. Amikor az első ilyen mp3 lejátszómat megkaptam csak néztem, hogy ezt hogy kezelem, aztán megmutatták.) A számítástechnika ergonómiája az egyszerűsítés, de ugyanakkor a komplexitás vonalán halad.

Értem én, hogy Sam Dutton mit mond, ha a gyerekeket megtanítanák programozni, legalább alapszinten, akkor megértenék az alapvető problémákat, ami egy kezelőfelület megpillantása esetén felmerül. De ez túlzás. Ez olyan, mintha azt szeretnénk, hogy aki olvasni akar, az ismerkedjen meg a papírkészítés, a könyvkötés a nyomdaipar alapjaival, hogy aztán mikor kezébe veszi a könyvet, akkor tudja, hogy miként használja. Oké, nem száz százalékos analógia, de asszem értelmezhető.

Mégis, inkább Sam Duttonnek van igaza, mint Karen Daviesnek, mert a számítástechnika kereteit és struktúráit, legalábbis Magyarországon nem lehet iskolában elsajátítani. Én már régen ültem iskolapadban, de az utolsó számítástechnika oktatásom az egyetemen volt, 2002-ben, vagy 2001-ben. Fél év. Négyest vagy hármast kaptam, elmesélem miért.

Az első órán, esküszöm, azzal kezdték, hogy ez az egér. Azért látványosan untam magam, mert én akkortájt már html-ben profin mozogtam és éppen felhasználói szintű php tudást kezdtem felszedni magamra. Nem mondom, hogy ez a számtech csúcsa, de az egérrel azért tisztában voltam már. Utána jött a duplaklikk, meg a sortörés a wordben. Pár óra múlva eljutottunk az internetig. A félévi dolgozatban, papír alapon természetesen, le kellett írni, hogyan használod a gépet, a kifejtős kérdés az volt, hogy mire van szükséged, ahhoz, hogy internetezzél. Itt buktam el. Bájos szeplő, hogy Örkényt idézzem. Fogalmam nem volt mire gondolnak, szóval azt írtam, hogy egy böngésző, vagy egy e-mail kliens a minimum. No, hát feleim elmondom mi kell nektek a PTE szerint az internetezéshez (2000-es évek eleje, tehát azóta lehet haladtak a korral): számítógép modemmel vagy megfelelő internet esetén hálókártyával, operációs rendszer, monitor, beviteli eszközök, internet elérés, böngésző. Lehet kihagytam valamit, nem lennék meglepve, nem is kaptam ötöst.

Nekem már korábban is lesújtó véleményem volt az oktatásról, mint olyanról, de asszem ez volt az a pillanat, ami betette a kaput nálam. Ez a rendszer nem az, ami számomra kielégítő lenne. Volt még egy próbálkozásom, a Visartban mikor számítógépes grafikát tanultunk, és ez alatt azt értették, hogy fessél a photoshopban. Értem én, hogy lehet vele, de ettől függetlenül kurvára nem arra van kitalálva. Pedig ez már később volt, 2005 táján.

Rob Appelby művészettanár szerint nem feltétlenül arról van szó, hogy a tanárok kevesebbet tudnának az informatikáról, inkább arról, hogy az ismereteiket nem tudják átadni. A tananyag mindig lemarad az aktuális igényekhez képest, a gyerekek nem Excel táblázatok vagy PowerPoint prezentációk készítéséről akarnak tanulni, hanem valami sokkal eklektikusabb anyagot vennének, ami találkozik az egyéni érdeklődésükkel. Hasonló álláspontot képvisel a Co-operative College iskolai és ifjúsági programvezetője, Julie Thorpe. A fia iskolájában három éven keresztül tanították használni a Wordöt, az Excelt és a PowerPointot – Thorpe szerint feleslegesen, hiszen ezeknek a programoknak a használatát a gyerekek valószínűleg maguktól is elsajátították volna. Thorpe szerint több értelme lenne például annak, ha a diákok a tanárokkal együtt szétszednének egy számítógépet, amit aztán új alkatrészekből raknának össze.

Így van, bassza meg. A Wordöt meg az Excelt egy fél év alatt le lehetne rendezni. Tessék megtanítani a gyerekeknek, hogy mi a formázás, miért nem használunk folyószöveg írásakor középre zárást. Milyen esetekben szabad és tilos a sorkizárás. Hogyan kezelsz beépített függvényeket táblázatkezelésre. Miért nem a Wordben készítünk táblázatot és az excelben írunk novellát, satöbbi. A PowerPointról meg meg kéne tanítani, hogy a legfontosabb tudnivaló róla, hogy olyan messziről kerülöd, amennyire csak lehet.

Mindemellett rohadtul nem a platformot kéne tanítani, így 2011-ben, mert mutassa meg nekem valaki, hogy mi a platform ma? A PC? Ugyanmár. Az az előző platform. Elavult jószág. A tablet, a smartphone, a laptopok és notebookok? Alig van már különbség köztük. ehhez képest odaültetjük a gyerekeket heti egy-két órában a monitor elé, hogy tanulj fiam a Windowsról, attól leszel sikeres ember.

Lószart!

Azt kell megtanítani a gyerekeknek, hogy miként működik a dolog. Azt, hogy ez logikus, a világ legtisztább és leglogikusabb dolga. Itt nincsen mellébeszélés, minden vagy 1 vagy 0. Igen vagy nem. Hogy olyan nincsen, hogy a számítógép a hülye, a hiba nem a készülékben van, hanem a felhasználóban.

A családban én vagyok az az ember, akihez időnként odasomfordálnak, hogy elromlott a számítógép, meg egyszercsak eltűnt róla valami, ami addig ott volt. Magától tűnt el természetesen. A tálca magától mászott el kétszer 90°-ot, a felbontás magától baszódott el, az usb csatlakozó magától görbült meg. Ember ahhoz hozzá sem ért.

Dehát könyörgöm mit várunk a pedagógusoktól, akik majd oktatják a gyerekeinket, ha se ők se mi, igen most általánosítva beszélek, nem értünk a gépekhez. A programokhoz. Eszméletlen megtapasztalni, amikor létrehozol egy vér logikus valamit, leírod, ikonos magyarázószöveggel ellátod, hogy mindenki, a legretardáltabb ember is megértse, hogy miként van. Majd jön a visszajelzés, hogy valami egészen hátsó kapus, ezer kerülőutas módszerrel jutnak el ahhoz a kívánt eredményhez, amire te létrehoztál egy gombot. Egy pillanat versus fél óra baszódás.

Meg kell tanítani a kölköket, hogy vannak általános, éppen érvényben levő – le nem írt, ám létező – megoldások. Mint például a három ablakmozgató gomb a bal felső sarokban. Lecsuk, méretez, becsuk. Megtanítani, hogy a lecsuk és a becsuk nem ugyanaz. Hogy mi a különbség a hierarchikus fa szerkezetű rendszerezés a címketípusú szűrés közt. Melyiknek mi az előnye és miért vált a számítástechnika az elmúlt években át az utóbbira az előbbiről. Hiába használják a könyvtárstruktúrát már évtizedek óta. (Kíváncsi lennék, hogy ti a blog olvasói közül hányan vagytok ezzel képben. Pedig a ti fotóitokról, zenéitekről, dokumentumaitokról van szó.) És nem szabad semmi mechanikusat tanítani a gyerekeknek. Szigorúan tilos azt mondani nekik, hogy a fejlécben a második legördülő menüben fogod megtalálni a beillesztés funkciót. Hello, ha így tanul mi a faszt fog kezdeni egy Chromiumon, vagy egy Firefoxon? Azt kell megtanítani nekik, hogy a kivág-másol-beilleszt az ctrl-x/ctrl-c/ctrl-v. Mert ez mindenhol így van.

Azt tanítsuk meg, hogy gondolkodjon a gép előtt, hogy kommunikáljon az eszközzel. Ha a gép jelez neki, akkor azt olvassa el. Oda van írva, hogy mi a probléma. Próbálja végiggondolni. Ne féljen újrakezdeni.

És semmiképpen nem szabad olyat tanítani a gyerekeknek, amit mi se tudunk. Amiről csak tankönyvi ismereteink vannak. Akkor inkább hagyjuk őket békén.

A jelenlegi rendszer csak azt éri el, hogy egy csomó analfabétát képzünk. Ahogy a cikk is írja, a pályakezdők jó része egy képet se tud átméretezni, problémái vannak az irodai software alkalmazással. Könyörgöm, hogyan? Mivel írta meg a diplomáját? Pontosabban, ki írta meg azt a diplomát?

Ez már rég nem játék. Ez a mindennapi kenyérkereset, a szórakozás, a kapcsolattartás. Lehet ellene szólni, csak értelmetlen. Ez egy visszafordíthatatlan, és véleményem szerint, fantasztikusan jó folyamat. Ha a gyerekedből sikeres embert akarsz nevelni, akkor észrevétlenül beleépíted a fejébe az alapokat, hogy mire odaérkezik, hogy tud olvasni, írni, mire számítógép elé kerül, amivel feladatot kell elvégeznie, ezek könnyen menjenek neki. Nem szabad erőltetni, játékosan kell csinálni. Hagyni kell, hogy maga jöjjön rá az ízére. És ha azt látod, hogy nincs affinitása, akkor az alapokat ugyanúgy meg kell tőle követelned, ahogy megköveteled másban is. Aztán hagyjad békén. Eladni már nem fogják.

Végül egy kérdés:

Ha valódi, mindennapokban használható számtech tudást nézünk (irodai programok, nagyobb internetes oldalak és alkalmazások használata), akkor te hogy érzed, hányas lenne a tudásod egy ötfokú skálán? 

Válaszolj itt a blogon a kommentekben, vagy a Facebookon, nagyon kíváncsi vagyok.

Címkék: , ,

— 2001 óta írom ezt a blogot. Alkalmazott grafikusként, programozóként dolgozom és munkaidőn kívül a kislányommal és a feleségemmel töltöm az időmet. Megtaláltok a Twitteren (@oriandras) és a Facebookon is.