Ciki a kokárda?

Tegnap volt március 15., ami az egyik legszebb nemzeti ünnepünk kéne hogy legyen. Évek óta már nem arról szól, amiről kéne neki: Jókai és Petőfi életének legnagyobb napjáról, ami egyben ennek a nemzetnek az egyik legnagyobb napja is volt.

Átpolitizált ünnep

Az ünnep reggelén elmentünk családilag fagyizni egyet és a Feneketlen tó mellett éppen készülődtek a kerületi március tizenötödikézésre. Lezárták a park színpad melletti parkolót, kisfiúk és felnőttek huszárnak öltözve meneteletek, egy sátorban kokárdát és zászlót lehetett készíteni. Az ünnepség még nem indult el, a hangosítást állítgatták épp a színpadon, volt hely arra, hogy Cili egy másik műanyag motoros kisfiúval fel-alá őrjöngjön. Nem maradtunk 5-10 percnél tovább, nem tudom milyen lett mikor megérkeztek az önkormányzati politikusok, de szeretném azt hinni, hogy annyit mondtak csak, hogy emlékezzünk azokra a dicső tettekre, amik minket magyarokat kollektív büszkeséggel tölthetnek el így március közepén.

Nem, nem vagyok naiv, Fideszes az önkormányzat, biztos volt rezsicsökkentés, fülkeforradalom meg egyebek, de ha nem Fideszes lenne, akkor meg orbántakarodj meg rezsimváltás lett volna. Mindegy én melyiket hallanám szívesebben, mindkettő nem odaillő. De azt milyen szép lenne elképzelni, hogy nem politikusokról és politikáról szólna ez az ünnep. Lehetne egy vidám, kellően pátoszos közös ünnepünk. Ahol a kis lurkók motorozhatnának, meg lobogtathatnának papírzászlót.

Átpolitizált nemzet

De az igazi probléma itt nem a politikusokkal van, bár ők kezdték az ünnep erodálását, hanem velünk, emberekkel. Tizenkét éve volt egy olyan kampány, amikor a Fidesz azt mondta március 15.-én kitűzzük a kokárdát és le sem vesszük míg nem nyerünk a választásokon. Nem nyertek, de nem is tették le a kokárdát, máig sem. Ami nagyobb baj, hogy mi sem vettük fel azóta. Ugyanúgy, ahogy a jobboldal szisztematikusan kisajátította a többi nemzeti jelképet is a baloldal boldog asszisztálásával.

Mert felállt az emberek agyában az a borzasztó tévképzet, hogy a modern és a hagyománytisztelő nem összeegyeztethető. A fenébe is, én teljesen Únió párti vagyok, sőt legszívesebben egy Egyesült Európai Államokban szeretnék élni, de ettől nem gondolom, hogy a kokárda valami förmedvény, a trikolórról nem is beszélve. Ezek a mi nemzeti kincseink, identitásunk meghatározó elemei. Hogy akar valaki 48-ra emlékezni, Görgeire, Petőfire, egye-bassza Kossuthra, ha közben cikinek érzi a nemzeti jelképeinket?

Ahhoz, hogy ez újra normális és mindenki által élhető, közösen irányított ország lehessen, a mai baloldali törzsközönségnek felül kell emelkednie azon az álláspontján hogy a többiek mucsai, elmaradott bunkók, és a magyarságunk – ezzel együtt a jelképei is – szégyellnivaló dolgok. Ahogy a jobboldalon is rengeteg, sőt többségében, értelmes, felelősen gondolkodó ember van úgy a kokárda, a címer, a zászló,  Szent Korona meg az összes ilyen jelkép is a mienk. Közös, nem szégyellnivaló, hanem büszkének kell lenni rá. Ezek is mi vagyunk.

És bár én egyáltalán nem érzem konzervatívnak magam, nem szimpatizálok se az Orbán féle új-szocializmussal, ahogy a Vona féle új-nemzeti szocializmussal sem, de igenis büszkeséggel tölt el a zászlónk, a tihanyi-apátság, a korona, és március 15.-én a kokárda. A gyökereinket nem téphetjük ki. Attól még lehetek modern, hogy kitűzöm a kokárdát, hogy megünneplem a hőseinket. Mindezt bárki megteheti egyébként politikusok nélkül is, csak akarni kell.

Én azt fogom tanítani a lányomnak és a fiamnak, hogy merjenek büszkék lenni a magyarságukra, hogy ezt nem ciki kimutatni, felvállalni. Hátha többen is erre neveljük majd a gyerekeinket és lesz egyszer egy olyan generáció, aki büszkén mer majd magyar lenni. Mondhatni, a magyar név megint szép lesz…

(A cikkhez csatolt képet a flickr-en találtam)