North Balkan

Mire kiértem, Anyu már egy székhez ugrált a tornácon, épp elkezdte nézni a lábát, hogy mi van vele.

Vacakul nézett ki, a rüsztjén egy pillanat alatt akkora púp nőtt, mint a lábfeje és nagyon fájt is neki. Rövid, de heves veszekedés után rávettük, hogy igenis kórházba kell vinni, ezt jobb, ha megröntgenezik. Én kaptam magam, felhívtam a tudakozót, hogy itt vagyunk, Fonyód-Alsóbélatelepen egy törés gyanús lábbal, hova menjünk.

A tudakozó végül is rendes volt, vagy Siófok vagy Marcali, közölte, amin én azért nagyon csodálkozom, ezek 50-60 km-re vannak tőlünk. Tudom, hogy van Fonyódon is valami kórház jellegű, ott nincs ügyelet, egy orvos, aki adott esetben egy gipszet felrak?

Autóba ültünk, és elvittük Anyut Siófokra. Beszéltem előtte a kórházzal, telefonon GPS benyom, huszon-egynéhány perc alatt ott voltunk. Anyósom intézkedett a portásnál, aki mondta, hogy persze menjünk be helyből hátra kocsival az ügyeletig. Betámogattuk Anyut, és amikor ráfordultunk a liftről a folyosóra, ahol várni kellett, akkor tárult elénk minden borzalom.

Az, hogy milyenek a kórházak, tudjuk, ez még egy egész jól karbantartott darab volt, bár a váró sárga linóleumán gyanús foltok éktelenkedtek, régi, kék sorba kötött műanyag székek és mindenhol különböző állapotú emberek. Úgy tűnt, hogy leginkább egymás hegyén-hátán. Volt két szerencsétlen, akik görgős ágyon feküdtek, az idősebbik, egy néni mintha már nem is élt volna, a másikuk, egy középkorú nő nagyon is halhatóan élt, jajgatott olykor, szídta az orvosokat, hogy egy órája itt fekszik és rá se néznek.

A legtöbben rezignáltan maguk elé bámulva ültek.

Volt két cigány ember, az egyikük gurulós kocsiban, a lábán nagy átvérzett kötés (belevágott a láncfűrésszel a lábába), a nyitott kezelő ajtaján mindenki beláthatott és halhattuk, ahogy veszekszenek az orvosok, hogy ötödször nem találják el szegény páciens vénáját. Mikor már kezdett látványosan sok bámészkodó lenni az ajtónál, akkor a beteg hozzátartozója tört át rajtuk, hogy becsukja az ajtót.

Hiába nézelődtem, nem volt sorszám, semmi rendszer, hogy miként kerülsz a gépezetbe. Jó tíz percig tartott míg ellátták a szerencsétlent, akit kitámogattak, hatalmas kötéssel az orrán, friss és megalvadt véresen, amit jól-rosszul letörölgettek, de a tarkóján, a fején, az ingén mindenhol… Őt elütötte egy motoros a járdán, mint az elkövetkező nem rövid időn belül megtudtuk.

Volt ott egy matróz is, aki véreset pisilt és türelmesen de állandóan élcelődve a kórházi személyzeten várt a sorára. Volt ott egy néni, akinek annyira felvizesedett a lába, hogy a bőrén kezdett átszivárogni a cucc, és volt egy váll sérült focista srác.

Az, hogy végül viszonylag gyorsan, kb. két óra alatt végeztünk csak az Anyósomnak volt köszönhető, aki nem szállt le a nővérke nyakáról. Felpörgette kissé az ügyintézést.

A helyzet urai

Mert az orvosok nagyon alul teljesítettek. Gondolom nem lehet egy kéjhömpöly egy ilyen traumatológiai ügyelet, értem, hogy alul vannak fizetve és azt, hogy kevesen vannak egyértelműen láttuk. Fáradtnak, kedvetlennek, enerváltnak tűntek. A nővérke idegesen mászkált, egyedül volt két orvosra, ami nehéz lehet, de meg se próbált valami rendszert vagy szervezést vinni a dologba. Ha te nem másztál rá, hogy itt vagy, akkor észre se vett. Azon, hogy a sürgős betegeket előre vették senki nem pattogott, egyértelmű, hogy a balesetet szenvedett ezer helyről vérzőt ellátják előbb, mint a lába töröttet mondjuk.

És biztos hosszú a műszak és nehéz a meló, de nekik azon kívül, hogy ellátják a sebet annyi empátiát kéne tanúsítaniuk, hogy ne érezzed magad egy beteg állatnak, egy törött szárnyú pontynak, a Tesco akváriumából, mondjuk. Mert igazából mindenkit letudtak. És ez szörnyű volt. A bácsi, akit elütött a motoros hazaküldték, az orvos nagyon flegmán adta ki a folyosó népe előtt az elbocsátó papírt, azzal, hogy jöjjenek vissza három nap múlva kötözésre. A bácsi szarul volt, mindenki látta, lerogyott egy székre aztán sírt. Fájlalta a kezét, a nyelvét elharapta így csak töredékesen de szídta az életet, sajnálta magát, össze volt törve.

Közben mi elkerültünk röntgenre, a láncfűrészes bácsi korábban elugrált így anyu megörökölte a kerekes székét, abban gurítottuk át. Nem adták ezeket az eszközöket, találtuk. Elvettük.

Mikor visszaértünk a bácsi már nem sírt, éppen sokkot kapott, összeomlott, na akkor már ugráltak az orvosok, felpakolták egy görgős ágyra, rohantak el vele, fasz tudja hová, a családja rémülten a nyomukban. Többet őket nem láttuk. Remélem túlélte, és remélem rendbejön. Ha nem így történt, akkor azok az orvosok, akik ott elküldték egyértelműen felelősek azért, ami történt vele. Tanúsíthatjuk mindannyian akik akkor és ott azon a folyosón ültünk-álltunk-feküdtünk.

A dokik, amikor benn voltunk náluk hasonlítottak a nővérhez, csak ők nem idegesek hanem vér-flegmák voltak. Senki nem tűnt úgy, mintha komolyan venne bárkit is. Anyunak szerencsére zúzódása volt csak, felírtak neki valami kenőcsöt meg pihentesse, de fájdalomcsillapítóra már nem gondoltak, pedig éjjel hármat vett be. Igen, az ő baja gyakorlatilag semmi nem volt azokéhoz képest, akik még ott voltak, de ezt mi nem tudhattuk. És elsősorban nem is az volt a baj, ahogy őt kezelték, letudták, hanem, hogy láthatólag ez nem neki és a bajának szólt: mindenkit letudtak. A szétnyílt fejű nagymamát ugyanúgy, mint Anyut. Legalább nincs első az egyenlők közt, ezt még méltányolhatnánk is, de nem így.

Ez nem Amerika

Ez így nem normális. Az egészségügy méltatlanul kihasznált és leharcolt az országban, ezt tudjuk. De itt most nem az állt fenn, ami miatt az egészségügyi dolgozók protestálni szoktak, hogy nincs eszköz, hely. Egy jól felszerelt kórházban voltunk, ahol csak őrajtuk múlt, hogy szervezett, logikus, pörgős ellátás legyen. Ez nem kormányzati, vagy finanszírozási hiba volt, szerintem, ők nem tudták elvégezni a dolgukat. Jó, mondhatnák, hogy az ő dolguk a gyógyítás, de minden munkának vannak járulékos feladatai és lehetsz te a legprofibb, maga Gregory House, akkor is el kell végezni ezt is.

Nem menti semmi a kórházat sem, azzal, hogy egy ilyen sürgősségin nincs egy rohamtakarító. A padlón volt vér, sár, pisi és egyéb azonosíthatatlan mocsok. A lábukon sérült emberek jó részén nem volt cipő, mint Anyun se, mert nem tudták felvenni, ők ebben jártak.

Ugyanaz volt igaz a kezelőre is. Az ágy amire Anyut felületették az előző páciens vércseppjeivel volt tele. Guszta.

Igen, kevesen voltak az orvosok, és ez nem az ő hibájuk, de mivel 100km körzetben, ha nem nagyobban ők voltak hárman, akik elláthatták a rászorulókat megemberelhették volna magukat. És biztos nagyon nagy a hiány a nővérkékből, de azért az kínos, hogy nekem kellett szólni a nőnek, hogy az anyám születési helye nem kinga. És hogy minden nevet kis betükkel írt.

Szánalmas volt.