Pécsi éjszaka

Éjszaka van. Az előbb ébredtem, de moccanni nem akarok, mert akkor Zsófi talán felébredne. Itt szuszog, hozzám bújva  lassan, egyenletesen. A felhőket látom csak innen a padlóról, ahogy kinézek az ablakon, vörösek a város fényeitől. Odakinn az éjszakában hangosnak tűnő berregés, ahogy elhúz egy – egy autó. A felhőkön szabályos pörgéssel fénypontok tűnnek fel, hirtelen megállnak, mintha megijednének, vagy gondolkodnának aztán megindulnak visszafelé, pont onnan, pont azon az útvonalon amin jöttek.

A fények eltűnnek, én is elfordítom a tekintetem az ablakról, látom a monitor ledje zölden világít, ezt elfelejtettem kikapcsolni. A szobában még jó néhány ilyen varázsszem világít, a szemedben sárgán, pirosan a többi készüléknek – gondolom kicsit elmosolyodva. Vajon Lovasinak miről jutott eszébe pont erről írni?

Sárgán? Nem is tudom mikor láttam utoljára sárga ledet. Inkább zöld meg piros. Az már van.

Jó dolog így feküdni. Az álom ilyenkor kirepül a szememből és addig gondolkodok mindenfélén, míg azon veszem észre magam, hogy felébredtem és reggel van és a felhős égből halványan, szürkén süt le a nap.

Sokkal jobb dolog így ébredni, mint ahogy évekig ébredtem. Izé… Békés meg minden, hogy Zsófi könyvének stílusát használjam. Komálom, vagy mi. Zsófi könyve. Mindig szerettem, ha felolvashatok, vagy ha felolvasnak nekem. Sokat árul el egy emberről, hogy lehet e vele nyugodtan olvasni. Békésen, úgy hogy mindketten jólérzik magukat. Nekem ebben is szerencsém van.

Nehéz azt eldönteni, hogy én pontosan mikor is lettem szerelmes. Nem is tudom, hogy igazából fontos e ez. Tudod, az van, hogy nagyon jó erről beszélgetni, de szerintem ez eléggé eldönthetetlen dolog. Jó róla beszélni, igen. Mindig, ha erről beszélgetünk Zsófival végül is visszaemlékezünk. Asszem mindketten élvezzük, hogy már van mire visszaemlékezni. Nem tudom melyik ficak írta, de biztos valami nagy koponya, hogy mindenkinek fontos, hogy legyen múltja. Ha jobban bele gondolsz ez olyan, mint a gyerekkori emlékek. Ez az ami összeköt a szüleiddel. A nyaralások, a hétvégék, az esti mozik, miegymás. Ahogy elnézem egy kapcsolatnak is roppant jót tesz ha már van története. Mindenféleképpen összeköt, erősen.

Szóval itt van ez a Zabhegyező című könyv. Kapálóztam kezdetben ellene. Nem tudom miért. Általában így vagyok a könyvekkel, ha nem énnekem támad rá gusztusom nehezen veszem be őket. Aztán persze mindig tetszenek. Na jó nem mindig, de általában – már ha jó a könyv – igen. Zsófi végül addig mondta míg bele nem egyeztem, hogy felolvassa nekem. Szeretem hallgatni, ahogy olvas. A történet se rossz, nem lesz a kedvencem, de egyszer biztos, hogy érdekes. Reggel, ha majd felébredünk, ha megreggeliztünk, biztos, hogy majd folytatja.

Kicsit hűs van. A takarót Zsófi kicsit lehúzta rólam, addig mesterkedem míg meg nem szerzem a pokrócot, amit este az összetolt szivacsok lábához raktunk, ha majd valamelyikünk fázik, hát használja. Pont ez az eset forog fenn. Jól – rosszul magamra mesterkedem. Kezdek újra elálmosodni. Zsófi még mindig alszik, nagyon békésen, szeretem ilyenkor nézni.

Tavaly júniusban láttam először. Felvételiztünk mindketten. Ugyanazon a napon itt Pécsen. Emlékszem előtte este küldtünk képeket egymásnak, hogy megismerjük egymást. Ez még a chat hőskorában volt, mindketten bele voltunk bolondulva a dologba. Milyen távoli is ez már. Aztán másnap a Széchenyi téren találkoztunk. Akkor még nem akartam se én se ő a másiktól semmit, de asszem ezt sose felejtem el. Nagyon jól mulattunk, pitét ettünk az Áfiumban, meg hegyet másztunk a Tettyén. Nem egy megszokott ismerkedés.

Az erkélyen a szél borogatja az üvegeket. A lakásban mindenfele ledek világítanak. Ha belegondolsz milyen sok gép van körülötted, nem? A konyhában reggel a kávédat, a teádat, vagy a gyümölcslevedet ezek készítik, a piros varázsszem mindig kigyullad, ha bedugod a konnektorba. A szendvicsedet is gép „mikrózza” meg. Az még sipákol is, hogy nesze te hülye itt van már készen. A telefonod, villog, zenél, csicsereg, a hifid, a tévéd, a videód, a kamerád, a mosógéped, a számítógéped. Gondold el, hogy milyen megszokott már mindez Neked. Könnyen feladnád? És amikor mindezek a gépek pihennek azután, hogy etettek, itattak, szórakoztattak, segítettek éjszaka itt őrködnek feletted a piros – sárga szemükkel, amit sose hunynak le és várják, hogy Te felébredj és kezdődjön mindez elölről.

Nyáron én még kétszer láttam Zsófit. Egyszer a sziget után, a Déliben. Kijött és megvárta velem a vonatom elindulását. Ültünk a kabinban, pokoli meleg volt és beszélgettünk. A barátainkról, a chatről a szigetről. Mondtam is neki a végén, hogy amikor lenn lesz balcsin ugorjon már át egyik nap.

Át is jött. Nagyon jól mulattunk. Jellemző, hogy ő mindenre – minden részletre – pontosan emlékszik. Én inkább a hangulatra. Mindig jobban szeretem a hangulatot megőrizni, mint a valódi eseményeket. Aztán utána keresem, igyekszem újra fellelni a hangulatot. Nem sokszor sikerül. Mindenesetre az a balatoni nap mindkettőnknek nagyon tetszett. Vizibicikliztünk, söröztünk a parti büfében a hűs fák árnyékában és jókat beszélgettünk. Ettük Kinga híresen – szinte legendásan – jó tejszínes gombás pulykáját.

Megfigyelted már, hogy kétféle led van? Van olyan ami kihuny mikor bekapcsolod a géped. És van olyan amelyik megváltozik, erősebb, gyengébb lesz, vagy mondjuk villog. Egyébként is, használat közben a ledek átadják helyüket egyre inkább a digitális kijelzőknek, a gépek kommunikálnak veled, megmondják, hogy milyen hangszínen hallgatod a zenéd, mit csinálsz a számológépeddel, mit rontottál el, vagy hány percre raktad be a mosást, vagy melegedni a levest. Ha belegondolsz ez kicsit ijesztő. Néhány napja felhívott a nagymamám az új mobiltelefonján.

–          Szia Amma! – vettem én fel a készüléket

–          Honnan tudod, hogy én vagyok? – lepődött meg

–          Mert kiírta a telefon. – válaszoltam a legnagyobb nyugalommal

Ha belegondolsz Amma meglepődése tényleg jogos. Akár még 10 éve is mekkora csodának számított volna ez, most meg milyen mindennapi. Nem az a meglepő, hogy tudod ki hív mielőtt még megszólalna, hanem az, hogy ez neki még meglepetés. Jó mi?

Aztán meg szeptemberben találkoztunk újra. Már régi jó ismerősként. Sétáltunk Pesten, meg hazavittük Dórit a suliból, mert kificamította a bokáját. Aztán voltunk a ligetben is, megnéztük ahogy a kiskölykök a nyuciklijükön addig riogatták a kacsákat, míg maguk is majdnem beleestek a tóba.

Aztán meg decemberben találkoztunk. András nap után. De akkor Zsófi már tudta, hogy szerelmes vagyok bele. Aztán most meg itt vagyunk. Ki tudja hányadszor szedve szét az ágyamat, hogy ketten is elférjünk, és reggel ha majd felkelünk, jó későn, beindítjuk a gépeket amik egész éjszaka figyelték hogyan alszunk. Zsófi majd kakaót főz én meg megnézem a leveleket és a piros ledek elkezdenek villogni, azok amikkel most még farkasszemet nézek, de amik hamarosan majd legyőznek mert én álmos vagyok elalszom, de ők örökké égnek, szakadatlanul, pirosan sárgán a többi készüléknek.

2001 május 20. Fonyód – Kaposvár közt a vonaton