P. G. Wodehouse: Igenis, Jeeves!
– […] Gyakran ilyenek az asszonyok? Mármint, hogy támogatni szokták az urukat és parancsolójukat érő bírálatot?
– Általában nyitottak a külvilágból érkező és a férjük jobbítását célzó javaslatok iránt, uram.
– Ez az oka, hogy a házasemberek annyira sápatagok, mi?
– Igen, uram.
Wodehouse az Wodehouse, ez a könyv se nem jobb, se nem rosszabb, mint a könyveinek 95 százaléka.
Egyszer, valamelyik könyvének bevezetőjében azt írta, hogy mindig az a vád éri, hogy ugyanazokat a karaktereket írja meg újra és újra, és hogy abban a könyvében jól kifog a kritikusokon, mert visszahozza az összes karaktert és helyszínt, na erre varrjanak gombot!
A Jeeves sorozat pont ilyen, ugyanezen elv szerint készült. Az első kötet egy szimpla novella gyűjtemény azzal kezdődik, hogy kerül Wooster szolgálatába Jeeves. Aztán elszabadul a történet. Teljes kötetek és további novellák sorjáznak, mindig ugyanaz a téma, nő és/vagy pénz gond, megbolondítva egy idióta rokonnal, Jeeves kiszúr Woosterrel, de az csak örül, mert megoldódik minden, Anatole a szakács a helyén marad, Bertie megússza a házasságot, a nagybácsi újra kifizeti a nagynéni újságját, satöbbi. Mindig ugyanaz, mindig ugyanúgy, semmi új.
Miért van akkor mégis, hogy az ember újra és újra megveszi ezeket a könyveket, sőt újra és újra elolvassa? Mert vidám, könnyű, megnyugtatja a feldúlt lelket. A humor bájos-lengén szövi át ezeket az írásokat, nem tör mindig elő, nem kacagtat meg mindig, de folyamatosan ott van, derűt világít át a lapokon.
Az Igenis, Jeeves! olyan sztorikat hoz, amik betömik az eddigi történetek lyukait. Mindegyiket ismerjük már, hisz két mondatban leírva a fő konfliktus, visszautalás jellegűen már benne van egy csomó történetben. Wodehouse megfogta ezeket a két mondatokat és írt köréjük 19-20 oldalt, egymás mellé tette őket és most olvashatjuk.
Semmi rendhagyó, de tökéletes.
Írj hozzászólást!