Őri András
1980 május 12., Pécs
Pécsen születtem, és 24 évig éltem ott. Számomra elég meghatározó élmény, hogy egy kisvárosban nőttem fel. Egyrészt azt gondolom, hogy a büdös életben még egyszer nem szeretnék kisvárosban lakni, másrészt meg nagyon jó dolog, hogy kisvárosban nőhettem fel, számomra úgy tűnik, hogy jobb dolog, mint nagyvárosi kölyöknek lenni.
Az, hogy olyan lettem felnőttnek amilyen egyértelműen a szüleimnek köszönhető. Ahhoz tartom magam az életben, amit ők mutattak. Jaj, nehogy azt hidd, hogy most nyáladzok. Vannak dolgok, amiket szerintem tök jól csinálnak, igyekszem ezekben hasonlítani hozzájuk és van egy rakat dolog, amiben meg eldöntöttem, hogy ha a fene fenét eszik is én olyan nem leszek. Úgy tűnik nekem, hogy minél idősebb leszek, annál több dolog van, amiben megértem őket, ettől még nem biztos, hogy igazuk is van.
Kaptam tőlük genetikailag egy csomó jó dolgot, no meg egy rakat szerencsétlent is. Szintén nagy élmény, amikor csinálok valamit és rájövök, hogy ez pont olyan, mintha valamelyik szülőm csinálta volna. Valószínűleg nem olyan lettem, amilyet akartak, de ezért csak magukat hibáztathatják, önállóságra neveltek, hagyták, hogy kritikus legyek velük szemben is. Még azt is belém nevelték, hogy magammal szemben kritikus legyek, csak elbaszták, mert azt is megtanították, hogy megbocsátani és túltenni magad a dolgokon jó dolog, így aztán tudom én, hogy mi a hibám, csak éppen nem nagyon érdekel.
Tőlük tanultam azt is, hogy ne nagyon hagyjam befolyásolni magamat, ami tök jó, akkor ha tudod, hogy mit szeretnél csinálni, de eléggé megnehezítette a társas kapcsolataimat. Máig nehezen oldódom új emberek közt, azt gondolom, hogy jobb, ha csak figyelek, azután ha szimpatikusak nekem, és ők is kedvesen fogadnak nagyon el tudok lazulni, csak ez hosszú idő.
Nem volt tesóm, de volt egy csomó unokatestvérem, akik kvázi testvérként funkcionáltak, egy meg is maradt, úgyhogy úgy tekintem, hogy van egy öcsém. Szerintem alapvetően jó dolog, hogy nem volt igazi testvérem, amikor nem akartam mást látni, akkor nem kellett elviselni. A család is elég furán alakult, nagyszülőből nem sok jutott, de voltak pótlékok azért. Ugye nevem után Őri vagyok, de ha le kéne tennem a garast, akkor inkább érzem Bentziknek magamat. Már, hogy történetileg, vagy hogyan mondjam. A Bentzik családról tudok egy csomó mindent, sztorikat, vannak levelek, képek ilyesmik. Érdekes dolgokat csináltak és érdekes dolgok történtek velük. Az apai ág kevésbé fogott meg és ez egyértelműen nem az apámnak köszönhető. Magasan kiemelkedik a családjából, érdekes és eredeti figura, aki asszem jobban járt volna egy rugalmasabb közeggel fiatal korában. Azok a történetek, amiket gyerekkorom óta állandóan hallgattam a nagymamámtól a háborúról szóltak. A menekülésről. Nyomasztóak voltak és humortalanok mégha, ezt el kell ismernem, elsőre érdekesek is. Huszadjára már nem. Mást meg nem nagyon hallottam. A nagypapám nem nagy mesemondó, a dédmamám már öreg volt ezekhez, beteg volt. Apu meg nem traktált önmagától, csak ha nagyon kérdezgettem, de szerintem ő se tudja a felét se.
Anyu meg a nagynéném ott volt mindig, amikor kicsi voltam és fogékony és észre se vettem, ahogy belém ültették az ő családjuk históriáját. Nem erőszakosan, nem unalmasan, hanem érdekesen és vidáman. Meséltek a nagypapámról, akit én már nem ismertem, bár ő még látott engem és akire állítólag nagyon hasonlítok. Ha állandóan azt hallja egy gyerek, hogy mennyire hasonlítasz nagyapádra, akkor egyértelmű, hogy érdekelni kezdi a nagyapja.
Ennek ellenére én sose értettem, ha valaki megváltoztatja a nevét. Az egyik unokatesóm megtette, mert az anyukája családja kihalt volna. Mármint névileg. Namármost az én esetemben is rohadtul ugyanez van, Anyám és a nagynéném Bentzikek, van valami kanizsai rokonság ott van egy fiú ág, de ez a család darab ki fog halni. Névileg ugye. No, ott az unokaöcsém, az Őri. Jóképű gyerek, tuti, hogy sok gyereke lesz, mégse gondolkoztam soha el azon, hogy hahó, akár lehetnék Bentzik András is. Az nem is én lennék.
Amit szintén a szülőktől kaptam az a zene. Viszonylag kicsin már vittek blues koncertekre, mert egyszerűen nem tudtak kire hagyni. Aztán, amikor kisiskolás voltam bejöttek a walkmanek és persze én is kaptam, csak éppen kazettám nem volt. Apu már akkor olyan szenvedélyes zene gyűjtő volt, mint még most is, és ezt is tőle örököltem. Volt egy kétkazettás magnója, és a rádióból vett fel mindenféle jó kis zenéket. Ma is ott vannak még, lemezbörze helyett című műsor, egész albumokat nyomtak. Na, megkaptam a walkmant és apu adott hozzá két kazettát. Az egyiken mindenféle akkori disco slágerek voltak a másikat meg ő rakta össze, szerinte jó zenékből. Hallgattam én mindkettőt, de egy idő után a discos nem is tetszett annyira, szóval elhagytam és maradt az apu válogatása. Minden előadótól volt rajta két szám, emlékszem, apa fel is írta szépen a kazettára az előadót és a dal címét is, pedig nem szokta máskor. Így aztán elkezdtem szemezgetni a kazettái közt azokat, amik tetszettek a válogatásról. Namármost ezzel magának nem tett jót, mert ritka rendetlen kiskrapek voltam, a kazetták törtek, szakadtak és elpiszkosodtak. Egy idő után csak másolatokat hallgathattam.
Szóval így lett olyan a zenei ízlésem, amilyen. Nem túl modern, maradjunk annyiban.
A másik az olvasás. Azt is tőlük kaptam, nehezen tanultam meg olvasni, de miután sikerült annyira büszkék voltak rám, hogy jó volt olvasni, mert az egy csomó pozitív visszajelzéssel járt. Aztán egy idő után már ez a része elkopott, csak annyi maradt meg, hogy olvasni jó dolog. Mázlim van, mert gyorsan olvasok, tényleg gyorsan. Szeretek mindenféle könyvet olvasni, de az ízlésemet azért itt is erősen irányították, ma már nem bánom. Ha valami szemetet olvastam nem tiltották meg a szülők, de nem rejtették véka alá a véleményüket.
Miután ilyen szépen felnőttem mellettük, jött Zsófi és egy csomó mindent megkavart abban a katyvaszban, ami én vagyok. Egyrészt behozott egy csomó olyan dolgot, ami sokkal modernebb volt, mint a szüleim. Nagyon bizalmatlanul figyeltem ezeket, mert volt bennem egy alapvető elutasítás az újdonságok irányában kulturálisan. Szerintem ha nem lettem volna szerelmes nem is sikerült volna neki ezeket ilyen viszonylag könnyen megszerettetnie velem. Rájöttem, hogy egy csomó újdonság szervesen következik a régi dolgokból. Ez hirtelen nagyon széles perspektívát adott, és egy ideig gátlástalanul szemezgettem is mindenféléből, de hamar rájöttem, hogy alapvetően az a különbség a legtöbb mai dolog meg a régiek közt, hogy ma sok van és váltakozó minőségű, míg a régiekből már csak a szűrt és letisztult verziót kapjuk. A krémet. Szóval lett így is pár író és zenész, akik beférnek a polcaimra, de nagyon válogatós vagyok.
Zsófi emellett kiemelt a megszokott világomból is, szerintem nem tudatosan csinálta, csak egyszerűen olyan ember, aki inspirálólag hat másokra. Én nagyon régóta szeretek írni, minden szart leírok, például ezt is most, csak alapvetően nem találok témát, ami mást is érdekelhet, mint a közvetlen környezetemet. Ezért vannak a blogok, a fordítgatások, régebben a rajzolgatás. Jó lenne egyszer írni egy könyvet, de ha így megy tovább ez is csak egy óhaj marad. Szerintem sokkal több értelme van egy könyvnek, mint egy fának. Sokkal több könyv maradt meg évszázadok, sőt ezredek alatt, mint fa.