Les Revenants első évad

Feltámadunk! - de most komolyan

Végre egy sorozatkritika, ahol nem kell kitennem a Spoiler veszély jelző címkét! Na nem azért mert elsiklom a cselekmény felett, hanem mert egy annyira speciális sorozatról van szó, hogy cselekményről szinte nem is lehet beszélni.

Ha visszapörgetem a sorozatokat, amiket néztem mostanság, akkor azok főképp a tengerentúli álomgyárak termékei. Még becsatlakozott a Bárka és az Internátus Spanyolországból, illetve a Terápia, ami meg izraeli-magyar koprodukció volt. Láttam egy sorozatot, ami Franciaországból érkezett, bizonyos Dolmen címűt, de azt szeretném elfelejteni. Sürgősen.

A Les Revenents már címéből is sejthetően szintén francia termés, és mindnyájunk nagy szerencséjére egyáltalán nem a Dolmen-féle gagyi vonalat erősíti. Hogy kinek mennyire tetszik az vérmérséklet függvénye, a nyolc epizód alatt ugyanis inkább felvetődtek kérdések, újra és újra, mintsem válaszokat kaphattunk volna. A Visszatérők, asszem ezzel a címmel futott tavaly a szinkronos verzió nálunk (ha már, akkor köszönet a remek feliratokért Szigonynak és falatkának), egyértelműen besorolható műfajilag: misztikus dráma. Sejtelmes képi világa és olykor veszettül nyomasztó hangulata van, de nem vagyok meglepődve a 12-es karikán, amit kapott: nem ijesztő, nem véres. Az más kérdés, hogy a Madarak sem véres, nem riogat, de közel 34 évesen is összeszarom magam rajta, és a Visszatérők is valami hasonló stílusú.

Camille (Yara Pilartz)

Camille (Yara Pilartz) a háttérben

Írtam a felvezetőben, hogy nem tudok spoilerezni, ez így van. A történet ugyanis nem kínál megoldást egyetlen általa felvetett kérdésre sem, és van egy olyan halvány sejtésem, hogy az éppen a napokban forgatott második évadban sem lesz ez másként. Ha meg nincs megoldás, akkor nincs mit elkotyogni. Az alapszitu az, hogy egyik napról a másikra néhány halott megjelenik a lakóhelyén, egy francia városkában valahol a hegyek közt. Fogalmuk nincsen róla, hogy ők már halottak, de nem is hozzák a megszokott zombi tulajdonságokat, úgymint örjöngő vágy az emberhús/agy iránt, vagy kiemelkedő rosszindulat. Nem, olyanok, mint voltak, csak roppant éhesek és nem igen alszanak. No meg a frászt hozzák a családjaikra, akikhet se szó, se beszéd bekopogtatnak, hogy: Helló, hazaértem, bocsánat a késésért.

A történet nem pergő, nincs benne “akció”, verekedés, mészárlás, és bár van egy szereplő, aki szereti megenni a mások belsőségeit, de ő nem zombi mivoltából adódóan éhes az emberhúsra, hanem már életében is egy pszichopata sorozatgyilkos-kannibál volt. Rengeteg apró történetszál fut egymás mellett a nyolc epizódban, pedig elvileg minden epizód dedikáltan valakiről szól. Ez annyiban igaz, hogy az epizód bevezetőjében az ő halála és visszatérése látható, de utána a további történetszálak bogozását folytatják a készítők. Minden epizod, minden kibontott karakter egyre többet és többet tesz hozzá a sztorihoz, de egy két apró momentumot leszámítva nem magyaráz meg semmit (például, hogy Camille apukája nem szimplán megcsalja a feleségét Lucyvel, hanem a lány médium állapota csak szex közben jön elő). Vannak olyan motívumok is, amik az utolsó részekig állandónak tűntek, például, hogy a visszatért holtak nem tudnak aludni, aztán egyik-másik mégis.

Céline Sallette (Julie), Swann Nambotin (Victor)

Céline Sallette (Julie), Swann Nambotin (Victor)

Miközben a legtöbb halott csak szeretne a szeretteivel lenni, élni tovább az életét van egy-két gyanúsabb fej, ilyen Victor (Swann Nambotin), aki egy kisfiú és rátapad egy leszbikus nőre (Julie, Céline Sallette), akit valami angyali anyapótlékként kezel. Amellett, hogy a halott kisgyerekeknél nincs félelmetesebb toposz a horror-thriller színpadán Victor még a többi halottnál élénkebbnek is tűnik, többet látszik tudni az egész halál-feltámadás problematikáról, mint a többi főszereplő. Ebben társa a hasonlóan szófukar és sejtelmes Madame Costa (Laetitia de Fombelle), akit úgy tűnt, hogy férje a visszatérése után felgyújtott, de valahogy épen és sértetlenül feltűnt a további epizódokban, többek közt az incidens után öngyilkosságot elkövető férj temetésén is.

A halottak tematikán túl még van egy állandó, idegőrlő téma: a gát. Az első pillanattól kezdve szivárog és nem árulok el titkot, hogy az utolsó részre elönti a várost, ez gyakorlatilag az első pillanattól kezdve látható kimenetel. És bár Camille történetében feltűnik egy momentum, a koporsójában a holtteste helyett csak a tó vizét találják, de több összefüggést nem mutatnak a halottak és a vízmű között. Az első nyolc rész során sejtjük, de nem tudhatjuk, hogy ok és okozat-e a feltámadás és a gátszakadás, és ha igen, akkor melyik melyik?

A második évadban rengeteg potenciál van. Hiába lassú sorozat ez, kicsit olyan, mint a Twin Peaks, nem történik semmi mégis leköt, odabilincsel a fotelhez. Azonban annyira nem jó, mint Lynch klasszikusa, így ha csak kapunk újabb 8 epizódnyi hangulatot, társadalmi drámát és újabb nyitott kérdéseket, akkor nem jósolok sok jövőt a továbbiakra. Legalább pár szálon elkezdődhetne valami kibontakozásféle is. Szeptemberben érkezik, kíváncsian várom.

Címke: ,

— 2001 óta írom ezt a blogot. Alkalmazott grafikusként, programozóként dolgozom és munkaidőn kívül a kislányommal és a feleségemmel töltöm az időmet. Megtaláltok a Twitteren (@oriandras) és a Facebookon is.