Nyár vége

Hát igen. Július eleje óta először vagyok Pécsen. ADSL, meg minden, a saját szobámban ülök, de igazából még az se bírt feldobni, hogy megvertem a Warchiefet meg Perdont a battle.neten.

Nagyon nehéz elmenni Bélatelepről, írtam már, igaz nem jól, hogy mennyire sokat jelent nekem az a hely, és ma mikor délután lesétáltam, mintegy idén utoljára a partra, a strandra, a kettesre, egyszóval oda, akkor megéreztem azt a gombócot ott a torkomban.

A víz sima volt, mintha kihúzták volna, a túlparti hegyek csendben és magányosan álldogáltak. Sehol egy teremtett lélek. Borzasztó melankólia és nosztalgia vett rajtam erőt. Olyan szinten átéreztem a vágyat az után, hogy még ez az egész csak most kezdődjön, hogy akkor legyek, amikor végre felszabadultan a vizsgák terhétől lementem, hogy végül elromlott a hangulatom. Nem igaz, mondjuk úgy, hogy megjött. A Balaton, az az a visszatartó erő, ami ideköt ehhez az országhoz. Az otthon és szabadság érzése, az önfeledt gyerekkor emlékei. Enélkül, hogy ez időről időre fel ne töltene én nem tudnék élni. Ha úgy tetszik, akkor ez az én álomcsapdám. Ilyen alapon meg MNUSZ (más nap ugyanaz a szar).