A fehér holló – Robert Low

A múlt hónapban olvastam el a Felesküdöttek sorozatot és az első két kötetről nagyon rendesen meg is írtam a véleményemet még frissiben, de aztán annyi dolgom lett, hogy szegény blogom háttérbe szorult. Szóval most pár héttel később igyekszem felvenni az elejtett fonalat.

Én eddig négy kötetet olvastam az ötből, és egyértelműen ez, a harmadik, a Fehér holló, volt a legjobb. Ahogy azt az Ordas tengernél már írtam a második kötet inkább töltelék volt, ami jó ürügyet szolgáltatott az állandó karakterek kialakítására. Az állandó karakterek, a Tűz és Jég dala sorozat óta tudjuk, remek alapot jelentenek ahhoz, hogy hatásosan feláldozzuk őket. Úgy látom Robert Low sem fukarkodik használni ezt a dramaturgiai eszközt, mind a harmadik, mind a negyedik (Sárkányhajó) kötet megöl egy-egy fontos, közben egészen megkedvelt szereplőt.

De nem ez teszi olyan nagyszerűvé a Fehér hollót (ahogy a Trónok harcát sem), hanem hogy a sorozat négy kötete közt ez a legakciódúsabb, ami egy kalandregénynél nem hátrány. Nálam külön jó pont volt, hogy végre lezárják benne az Attila kincse történetszálat, ami kezdett egy háttérből irányító, de elkopott szürke eminenciássá válni. A harmadik pozitívum, hogy a főszereplő, Medveölő Orm, itt a legösszeszedettebb. Végig tudja mit csinál, még ha sodródnia is kell kissé, de valóban vezető, aki megérdemli a posztját.

Már már Winnetou

Nagyon tetszett a bőrbetegségben szenvedő gyíkemberek története, kifejezetten jó mellékszál volt. Nagyon jót tett ez a kitérő, főleg hogy a Felesküdöttek a végén rájönnek, hogyan használták ki őket. Hasonlóan ötletes volt, az első könyv Végzet lándzsája ötlethez méltó, az amazonok legendája. Az, hogy az amazonokat hun harcosnőkké alakította, akik őrzik Attila kincsét egyszerűen olyan ügyes csavar és ferdítés, hogy csak élvezni lehet.

A Fehér hollóval sikerült Low-nak teljesen megtalálni a regényfolyam stílusát és ritmusát. Sikerült kinőnie az első két kötet historizáló gyerekbetegségeit, ami jelen esetben azért nem baj, mert ez nem történelmi, hanem kaland regény. És a harmadik kötet az elejétől a végéig jól van megírva, folyamatosan érdekes marad miközben megőrzi azt a báját, amit az ember kisiskolás korában a Winnetou olvasásakor már megszeretett.

Eltöltött a hideg, a vihar, hátravetettem a fejem, az arcomra kavicsként záporozott a hullámok sós permete, és olyan csodálatos volt a pillanat, hogy felordítottam örömömben.

A harmadik kötetnél kezd egyre erősebbé válni, ahogy a történelmi regénytől távolodunk, egy moralizáló szál a főhős jellemében. Orm hazudik mindenkinek, hogy egybe tartsa a Felesküdötteket (no meg a fejét a törzsével) mert igazából hiába telt el annyi idő és kaland még mindig csak tanulja a vezető szerepet, még ha, ahogy már írtam is fenn, végre kezdi is betölteni azt. Nagy mázlija van, hogy alapvetően ék egyszerű bunkókat irányít, mert akiknek van egy kis gógyija, mint például az előző kötetből megismert Kecskefiúnak, az hamar átlát rajta és kiábrándul belőle. Igazából Orm és a Kecskefiú hasonló utat járnak be, csak különböző irányt adnak az életüknek. Mindkettőt nagyon fiatalon és a saját megkérdezésük nélkül ragadja el a Felesküdöttek csapata, csak míg a görög gyerek képes kitörni a viking létből, addig Ormnak, hiába hazudozik össze-vissza erre esélye sincsen.

Mit akar Orm és mit akarnak a vikingjei?

Orm nyugodt, földművelő életre vágyik és ebbe megpróbálja belekényszeríteni a csapatát is. Ez persze nem megy, és amíg a Kecskefiú egy szimpla Iokasztéhoz hasonló egyszerűséggel kisétál a könyvből, addig Orm – az olvasók szerencséjére – bennragad.

A Kecskefiú tehát eltűnik a kötet végére, viszont új szatelit szereplőt kapunk, Varjúcsontot. Az ő karaktere is valódi történelmi személyiségen alapul és bár szintén csak egy gyerek, alig 9 éves, sok szempontból okosabb és érettebb, mint a főszereplő és hordája. Ő az egyetlen pozitívum, amit a Felesküdötteknek fel lehet vésni a könyv nyitó mészárlásából. Ez a mészárlás bizony végig fogja kísérni még az életüket és sok gondot okoz nekik.

Varjúcsont meséi előre megvilágítanak későbbi történéseket. Bár menet közben ez misztikusnak hat, és a buta vikingek valami mágiának is veszik, de Low ügyesen kanyarítja a tollát és mindegyik jövendőmondó meséhez kapunk egy racionális magyarázatot: Varjúcsont szimplán okosabb, mint a többi és tud gondolkodni, következtetni. Sokszor ez jobban megy neki, mint Ormnak, aki pedig evvel az előre gondolkodással emelkedett ki a többi közül.

Azzal, hogy lezárul az Attila kincse szál, Robert Low új irányt vehetett a harmadik kötet után és a negyediket korábbi történetekkel már nem az ezüst hajszolással köti össze, hanem a Felesküdöttek és Orm közti különbségek kiélezésével. A letelepült és a rabló életmód közti ellentéttel. És a negyedik kötetben a harc eldől, és a vérbosszú felüti rút fejét.